Cedar Wells, Arizona
2006. december 4.
− Micsoda nagy lyuk.
− Egy nagy lyuk − ismételte Sam.
−Ezt mondom én is, ez egy pokoli nagy lyuk. Valahol egy folyó is van benne.
Sam csak szomorúan rázta a fejét. Bátyja hanyagul nekitámaszkodott a korlátnak, és a kanyonba nézett. A lenyugvó nap sugarai aranyszínűre festették a rózsaszínű, sárgásbarna és vöröses-narancsos vízszintes pala-, mészkő- és homokkőrétegeket. Néha Sam azon tűnődött, vajon az apja végleg elpusztította-e Dean lelkét.
− Dean, a természet évmilliókon keresztül alakította ki a Grand Canyont − a Colorado folyónak köszönheti, hogy ott van.
Dean lassan megfordult, és az öccsére meredt. És nagyon ismerősen vigyorgott − Sam tudta, hogy átverték.
− Tudod, főiskolás fiú, attól, hogy nem jártam a Stanfordra, még nem vagyok idióta.
− Nem úgy értettem... − Sam habozott.
Dean szerette ugratni őt a majdnem-felsőfokú végzettségével miközben Dean a családi vállalkozást vitte tovább.
− Nézd Sam, tudom, hogyan jött létre a Grand Canyon. És tudok az erózióról. Még azt is megértem, hogy miért döntöttél úgy, hogy megállsz itt, amikor mi...
− Csak átutazóban vagyunk.
− Mit mondtam az előbb? Haver, figyelsz te egyáltalán rám?
Dean olyan hangulatban volt, hogy lehetetlen győzni vele szemben.
Miután évekig távol volt a bátyjától, Samnek újra alkalmazkodnia kellett a szokásaihoz és a furcsaságaihoz. Sam tényleg úgy gondolta, hogy az utolsó hónapokban, amikor Dean drága Impalájában utazgatott az országban, újra megismerkedett a legtöbb ilyen tulajdonsággal, jóval és rosszal egyaránt.
Ami nem akadályozta meg abban, hogy időnként belefusson néhány dologba.
− Elég festői − jegyezte meg Sam, megpróbálva témát váltani.
Egy újabb pillantás megmutatta, hogy a fény és az árnyék játéka percek alatt annyira megváltoztatta a látványt, mintha a testvérek egy másik helyre költöztek volna. A fenyő és a zsálya enyhe illata megcsiklandozta az orrukat. A szél zúgott a lucfenyők és borókák ágai között.
− Örülök, hogy megtettük a kitérőt.
− Én is − értett egyet Dean.
Összeborzolta rövid barna haját. Hideg volt a levegő. Dean bőrdzsekije nyakig be volt gombolva, és a csizmája alatt egy hete vagy még régebben esett hó ropogott.
− Elég király.
− Egy nagy lyukért.
− Tévedek?
− Hát... nem igazán, inkább... hiányos − mondta Sam kitérően.
− Akkor tartóztass le. Ó, várj, mégse... mert nem te vagy a főnök. Úgyhogy azt hiszem, tehetsz egy szívességet.
− Nem hiszem, hogy ez működni fog − javasolta Sam. − Talán be kéne mennünk a városba.
Már amikor kimondta felismerte, hogy Dean ezt megint parancsolgatásnak veheti. Ez olyasmi volt, amivel ő és Dean küzdöttek. Dean idősebb volt, és az apjukkal maradt a vállalkozásukban, míg Sam hátat fordított a családnak − legalábbis Dean így látta. Sam miután bejelentette, hogy főiskolára akar menni, az apja kirúgta, lényegében kitagadta: „És ne gyere vissza!” szavai nagyon egyértelműen hangzottak. De most, hogy Sam visszatért a „családi vállalkozásba”, és az apja meghalt, gyakran voltak súrlódások. Ő és Dean szerették egymást, de a bátyja utálta, ha diktáltak neki, és ezt világosan meg is mondta. Sam nehezen fogadta el ezt az állapotot: sokáig egyedül élt, és megszokta, hogy a dolgokat a maga módján intézi, míg Dean, aki az apjával dolgozott, ahhoz volt hozzászokva, hogy megmondják neki, mit tegyen. Ráadásul Dean jól érezte magát, mintha az apjának sikerült volna megtörnie veleszületett fékezhetetlenségét. Ennek eredményeként Sam most, akarva vagy akaratlanul, de megpróbált uralkodni. Talán nem is volt ilyen, de így nézett ki.
Dean komoran nézett az öccsére, de hallgatott, és ellökte magát a korláttól.
− Menjünk már.
A homokos területen az elejétől fogva egy másik autó is parkolt, de a tulajdonosát sehol sem lehetett látni. Winchesterék csendben visszasétáltak a parkolóba, amikor Sam zajokat hallott. Hirtelen megállt, és intett Deannek, hogy lassítson.
− Mi az? − sziszegte Dean.
− Ezt hallgasd meg − Sam kitartott amellett, hogy ez nem csak a szél zizegése a fenyőtűk között. − Valaki sír.
− Ugyan már − szólta le Dean. − Semmi közünk hozzá.
− Honnan tudod?
− Tudom − csattant fel Dean. − Azért jöttünk ide, hogy megoldjuk a gyilkosságokat, és ez minden, amire figyelnünk kell. Sajnálom, hogy valaki sír odalent, de mi nem ezért vagyunk itt.
− Mi van, ha ez egy gyerek? Valaki, aki eltévedt? Menjünk és nézzük meg, nem tart sokáig.
Dean megforgatta a szemét, és Sam azt hitte, megint tizenkét éves; akkoriban ez a fajta grimasz szinte általános reakció volt mindenre. Sam akkoriban még nem volt olyan magas, mint a bátyja (tizenhat éves korára már más kérdés), de nem volt messze tőle. Mindenesetre Sam imádattal nézett Deanre, és gyakran feldúlt volt, amikor ilyen válaszokkal találkozott.
− Híres utolsó szavak.
Dean az ujjával a „Kérjük, ne hagyják el az ösvényt” feliratú táblára bökött, ahol éppen megálltak. A sírás eközben sokkal hangosabb lett, mintha egy ember (Sam feltételezte, hogy nő volt − a csecsemők nem sírnak így) már nem tudná visszatartani magát, és könnyekben tört volna ki. A fák közül jött, nem az ösvényről, és Sam csak követte a hangot.
Pár perccel később megkerülte a burjánzó fenyőt, és meglátott egy nőt, aki piros szőrmekabátot, farmert és UGG-csizmát viselt. Hosszú, sötét haja nehéz fürtökben omlott a vállára. A nő egy kis tisztás közepén lévő lapos sziklán ült, amelyen a havat csak a lábnyomai zavarták meg; kezével eltakarta az arcát, úgy sírt, hogy a háta és a válla remegett.
− Kisasszony? − Sam hirtelen arra gondolt, hogy talán nem kellett volna idejönnie. A nő felnőtt volt, és nem úgy nézett ki, mint aki eltévedt. − Jól van?
Nem hitte, hogy a nő hallotta. Sam éppen azt akarta javasolni a néhány lépéssel lemaradó Deannek, hogy menjen vissza a kocsihoz, amikor a nő letette a kezét, és lassan felemelte a fejét. Hatalmas, sírástól kipirosodott barna szemei és egyenes orra volt, szív alakú arca és enyhén gödrös álla. Kissé nyitott ajkakkal bámult, és a száján keresztül lélegzett. Aztán zsebkendőt húzott elő az ujjából, és hangosan kifújta az orrát.
− Bocsánat. Én... igen, köszönöm. Nem is tudtam, hogy milyen hangos vagyok.
− Semmi gond − mondta Dean, amikor utolérte.
Sam nem hibáztatta a bátyját; ha nem kisírt az arca, az idegen nagyon is szép lett volna.
− Csak meg akartunk győződni róla, hogy nem sérült meg, nem tévedt el, vagy ilyesmi.
− Én... − láthatóan habozott, hogy felfedje a lelkét a semmiből előkerült idegeneknek. − A férjem imádott idejárni.
Úgy tűnik, a Winchesterek megbízhatóak voltak a szemében. A nő végigpillantott a szinte sötétségbe burkolózott tájon. Egy kondor sziluettje siklott csendben a lila égbolton.
− Imádott itt lenni, és gyakran jöttünk ide, hogy... nos, mindegy − a nő arcán megjelenő pír pontosan elárulta Samnek, miért is jöttek erre a félreeső helyre. − Mindegy, Ross meghalt, és itt szórtam szét a hamvait... Tudták, hogy ezért pénzt kérnek? A születésnapján jövök ide. Ez a második alkalom, mióta ő... − A nő megállt, és a földet bámulta.
− Részvétünk − motyogta Dean.
Sam egy kicsit aggódott, sosem lehetett tudni, hogy Dean mit fog mondani legközelebb. Azt állíthatná, hogy a helyi beépített vadőrök voltak, akik éppen razziát tartottak a rokonok hamvait illegálisan szétszórók után.
− Köszönöm.
− A nevem Dean − mutatkozott be a bátyám.
Nem adta meg a vezetéknevét, de legalább nem hazudott, és nem használt álnevet, ami önmagában is ritka dolog. Talán az a tény, hogy a nő özvegy volt, reményt adott neki. Nem egy komoly kapcsolatra, nem − Dean nem volt hajlandó rá −, de legalább egy kis kalandozásra.
− Ő pedig az öcsém, Sam.
− A nevem Juliette − törölte meg az arcát a nő, és szégyenlős mosolyt eresztett meg. − Juliette Monroe.
− Örvendek, Juliette − mondta Sam udvariasan.
− Cedar Wellsbe megyünk − szólt közbe Dean. − Errefelé lakik?
Juliette bólintott.
− Igen, nem messze innen. Van egy kis farmunk a városon kívül. Valójában Ross álma volt, de engem is vonzott annyira gyönyörű ott. Mindig is városi lány voltam, de Ross meggyőzött arról, hogy jót tenne egy kis környezetváltozás. Most próbálom eladni a farmot, túl magányos nekem egyedül, de nem sok az ajánlat − mosolygott magabiztosan, és ez a mosoly felragyogott az arcán. − Nem akartok egy házat? A marhákat ingyen odaadom.
− Tessék? − Dean alattomosan vigyorgott Samre. − Nem, nem, mi csak... utazgatunk. Sokat utazunk.
− Gondoltam. Nem igazán látszik, hogy ilyen típusok lennének − jegyezte meg. − Egy farm pedig tényleg le tud kötni.
− Az biztos − értett egyet Sam. − Oké, indulnunk kellene, mielőtt az összes jó szobát elfoglalják.
Juliette hirtelen felnevetett.
− Mi az?
− Csak... Cedar Wells és a jó szobák nem igazán illenek össze. Olyan, mintha az autópályán felszednénk egy kis friss, halott állat húsát ebédre.
− Nem a legfelkapottabb város? − kérdezte Dean.
− Enyhén szólva. Hacsak a „megfelelő” alatt nem a péntekenkénti templomi bingót vagy az alkalmi elhagyatott bikát érti a főutcán.
− Úgy érti, egy igazi bika? − szólt közbe Sam. − Nem színészekről és politikusokról van szó?
− Vagy színészek, akikből politikusok lettek − vigyorgott Juliette. − Nem, úgy értem, az egy igazi bika. Szóval vigyázzanak, amikor jó szobákat keresnek.
− Úgy érti, hogy egyáltalán nincs hol megszállni? − tisztázta Dean.
− Természetesen van olyan hely. Csak a jelzőválasztását kommentáltam. Ott van például a Bid-A-Vee Motel...
− Jól hangzik − szakította félbe Sam.
− Úgy hallottam, ott vannak olyan csótányok, amelyek nagyobbak, mint a teheneim − folytatta Juliette közömbösen.
− Még valami?
− Én a helyében a Trail's Endben maradnék.
− Trail's End. Megkeressük.
− Nem lehet kihagyni − biztosított a nő. − Cedarban semmit sem lehet kihagyni, kivéve, ha vak az ember. Az egész a főutca mentén van, és nem is olyan hosszú.
− Tényleg egy főutca? − csodálkozott Sam.
− Naná. Aztán ott van a Grand Avenue. Három háztömb aszfaltozott, majd földút.
− Hát nem a földi mennyország ez a hely? Meg vagyok döbbenve...
− Mint mondtam, városi lány vagyok. Amíg Ross élt, elviselhetőnek tűnt... annyira szerette. És én csak élveztem, hogy láttam az örömöt a szemében. De amikor Flagstaffba kell menned, hogy egy tisztességes mochaccinót igyál, vagy az időjáráson kívül másról is beszélgessünk... − sóhajtott. − Egy idő után idegesítő lesz.
− Elhiszem − mondta Dean. − Ne untassuk tovább, Juliette-et. És köszönjük a figyelmeztetést az óriás csótányokra.
− Köszönöm, hogy aggódtak értem − köszönte meg a nő. − Ha túl sokáig maradnak, talán találkozhatunk a Wagon Wheelben.
− Hol? − kérdezte Sam.
− Látni fogja.
− Szép nő − jegyezte meg Sam, miközben a testvérek olyan messzire mentek, hogy az új ismerősük már nem hallotta őket.
− Dögös csaj.
− Persze, azt hiszem.
− Ne mondd, hogy te nem így gondolod.
− Inkább a te típusod, mint az enyém, azt hiszem.
− Dögös csaj − ismételte Dean. − Bízz bennem.
− Szóval mégsem vesztegetjük az időnket, ugye?
− És rengeteg időt elvesztegettünk, ami hasznos lett volna a valódi munkára − vágott vissza azonnal Dean. − De nem bántam meg.
Sam remélte, hogy ez a néhány perc nem került senki életébe. Cedar Wellsbe készültek, hogy utánanézzenek egy időszakos gyilkossági sorozatnak, amelyről Marina McBain, egy New York-i rendőrnyomozó mesélt nekik. A cikk szerint − amit a nő adott nekik −, a környéken negyvenévente megmagyarázhatatlan halálesetek sorozata történt. Legutóbb huszonkilenc gyilkosság történt. És a város azóta növekedett, az egész környék sokkal népesebb lett, ahogy Arizona állam fellendült.
Legjobb számításaik szerint december ötödike lenne a következő negyvenéves ciklus kezdete. Ma volt a negyedik. De ha hibás a számítás, lehet, hogy valakit már megöltek, miközben ők kirándultak a kanyonba.
Sam és Dean Winchester apjuk nyomdokaiba léptek: apjuk a felesége szörnyű halála után lett vadász, és egyáltalán nem vadakat és madarakat űzött. John Winchester szörnyekre, szellemekre, démonokra vadászott − mindazokra a dolgokra, amelyekben a legtöbb ember csak mélyen legbelül hitt, ha egyáltalán hitt. De még napközben is beszélnek néha az emberek szellemekről, még akkor is, ha nem tudják, hogy pontosan miről is van szó.
Dean elfordította a kulcsot a gyújtásban, és a motor mohón felbőgött. Hátramenetbe tette a járművet, Samre pillantott.
− Ez tényleg csak egy nagy lyuk. − mondta. − Igazam volt.
− Igen, igazad volt, Dean. Ez a kanyon egy pokolian nagy lyuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése