Ralph McCaig Dolan Springs városában született. Apja a Tennessee Schuylkill bányában dolgozott, anyja pedig többnyire ivott és panaszkodott az életre (különösen azután, hogy apja bányászbalesetben meghalt, és a nyugdíjcsekkek sosem tartottak ki a hónap végéig). Az Öbölháború óta − a hadseregben töltött időszakot leszámítva −, amikor a németországi Frankfurtban egy kocsma előtti utcai verekedés állt a− legközelebb a harchoz, mindig is Arizona magas vidékein élt, a kanyonok és fennsíkok, örökzöld fák, öszvérszarvasok és turisták földjén.
Chevy pickupjának hátsó lökhárítóján, amely a háború előtt új volt, de amikor 1998-ban megvásárolta, már öregnek számított, volt egy matrica, amelyen ez állt: „Ha turistaszezon van, miért nem lőhetjük le őket?”. A hátsó ablakra egy tizenkét kaliberű sörétes puskát és egy 30-06 golyós puskát szereltek; a puskát egyébként úgy tesztelte, hogy az egyik kanyarban legalább nyolcvan mérfölddel megpördült BMW után lőtt, ami annyira megijesztette − miközben az út mellett könnyített magán −, hogy összepisilte a Justin márkájú munkacsizmáját.
Mire azonban felhúzta a cipzárját, felkapaszkodott a teherautóhoz, és elővette a puskáját, a BMW már gyorsan távolodó hátsó lámpává változott, és Ralph tudta, hogy nincs esélye utolérni. Máskülönben nem hagyott volna ki egy ilyen lehetőséget.
Ralph a fakitermelésből élt, így ellentétben néhány szomszédjával, a fizetése nem függött a turisták beáramlásától. Jelenleg épp két szerződés között volt, de ez nem tartott sokáig. Azoknak az embereknek akik felbérelték, a környezeti hatástanulmányokkal, a fakitermelési engedélyekkel és az összes bürokratikus papírmunkával kellett foglalkozniuk; neki csak annyi dolga volt, hogy amikor kiadták a parancsot, összeszedjen egy csapatot, bemenjen az erdőbe elszállítani a kidőlt fákat és az apró dolgokat, amelyekből amúgy sem volt haszon. Az intézők szerették, ha az erdő tiszta és rendezett, hogy magas fák legyenek, és semmi felesleges. Ralphnak volt némi pénze a bankban, a halak haraptak a Smoot-tónál, és elég hó volt a földön ahhoz, hogy egy hatos csomagot beledugjon, és minden üveg ugyanolyan hideg legyen, mint az előző, szóval boldog ember volt. Talán egy kicsit túl boldog is.
Ahogy az autópálya felé haladt a Lookout-ösvényen − egy földúton, ami a háza mellett vezetett el egy legalább évtizede használatlan kilátótoronyhoz − majdnem elvesztette az uralmát a teherautó felett. A hátsó rész rászaladt egy jeges foltra, megpördült, és alig tudta visszafordítani a járművet, mielőtt nekicsapódott volna egy kivágott tölgyfa tuskójának. De sikerült uralma alá vonnia, és aztán már csak fél mérföld volt a házáig. Ezt a szakaszt csukott szemmel is meg tudta tenni. A majdnem baleset jelentősen megrázta, azonban a nap így is jónak bizonyult. Ralph úgy gondolta, hogy az egyetlen dolog, ami még tökéletesebbé tenné az lenne, ha Doris Callender átjönne vacsorázni − jobban mondva vacsorát is hozna −, amit egy kis, az öregje által „kopogtatós csizmázás”-nak nevezett játék követne.
Mire Ralph elérte a garázsként szolgáló régi pajtát, a csúnya borzongás alábbhagyott. Nem is annyira attól félt, hogy összetöri a teherautót, inkább hogy saját magát, mert a Smoot-tótól egészen hazáig ittasan vezetett.
Ha fél tucat sör így kiütötte, az azt jelenti, hogy öregszik? Végül is a negyvenes évei gyorsan közeledtek. Ha eljönne a nap, amikor nem tudna bánni a fejszével és a láncfűrésszel, akkor lenne ok az aggodalomra. A motor leállítása nélkül Ralph kimászott, hogy kinyissa a kaput. Megbotlott egy gyökérben, de sikerült talpon maradnia.
− A francba! − káromkodott hangosan. − A sör miatt van?
Talán csak beteg vagyok. Megfáztam? Határozottan beteg leszek, mert hat üveg nem ütött volna így ki... −tette hozzá magában.
Ralph már majdnem elérte az istálló ajtaját, ahol tudta, hogy a rozsdás retesz gondot fog okozni neki, mert mindig gondot okozott, amikor furcsa hangot hallott. Megdermedt. Az erdő errefelé tele volt állatokkal, szarvasokkal és hegyi oroszlánokkal és kígyókkal, nyulakkal és mókusokkal, különféle madarakkal. Néha fekete medvék is jártak erre, és először azt hitte, hogy az okozta a zajt. Ralph legnagyobb örömére még sosem volt kapcsolata medvékkel, így nem tudta, milyen hangjuk van. Úgy hallatszott, mintha valaki megmászott volna egy hegyet, és utána nem tudott rendesen levegőt venni. A hangja is olyan volt, mintha lihegne. Ralph képzelete azonnal felidézett egy képet valakiről, akinek laza állkapcsa van, nagy fogai, és nyálcsíkok lógnak ki a szájából. Ralph megint remegett, és nem az esti hidegtől.
A hang megismétlődött, ezúttal hangosabban.
És közelebb.
Ralph menekülési útvonalakon kezdett gondolkodni. Az istállóhoz közelebb volt, de ott meg kellett küzdenie azzal az átkozott retesszel, amely a legjobb körülmények között is gondot okozott neki. Ha egyszer sikerült kioldania, ki kellett rángatnia a nehéz pajtaajtót, amelynek zsanérjait nem is tudta, mióta nem zsírozott meg, majd be kellett húznia maga mögött. Mi van, ha odakint egy veszett medve van? Nem, a teherautó jobb választás lesz. Messzebb volt, de ha kellett, be tudott hajtani Cedar Wellsbe is. És a fegyverei ott voltak.
Ismét a zaj. Ezúttal valami olyasmi kísérte, ami úgy hangzott, mintha az ajkak csattogtak volna. A felhajtó túlsó oldalán a fák között egy alakot látott, homályosan és sötéten. De nagyot.
Ralph a teherautóhoz rohant. Ismét nekiment a gyökérnek, és ezúttal a lábát kapta el, de jól, és hasra esett tőle. Egy törött üveg üvegszilánkja felvágta a tenyerét. Féltérdre emelkedett, és kirántotta az üveget, amire a tenyeréből vér kezdett ömleni. Ugyanebben a pillanatban bűz ölelte körül, mintha valaki egy öt napja halott állatot terített volna az orra és a szája elé. Biztos egy medve vagy valami más erjedt ott... Ha a bűz el is tűnt, nagyon közel volt... Ralph még forró leheletet is érzett a tarkóján... vagy csak képzelődött? Nem volt kedve körülnézni. Ehelyett felállt, és visszatántorgott a teherautóhoz. Véres ujjai megragadták a kilincset, de az kicsúszott a kezéből. Még egy próbálkozás − az acél már ragadt a vértől −, és az ajtó könnyedén kinyílt.
Ekkor lecsapott − a fülledt sötét bunda és a csattogó agyarak. Nehéz mancsával megragadta Ralphot, és a földre lökte. Ralph utolsó reményként kapaszkodott a teherautó fellépőjébe, próbált megmenekülni szörnyű sorsa elől. Ekkor látta meg a vadállatot: egy medve, amely már hónapok óta halott volt, bomlott, a csontok kilátszottak a rothadó húsból, alig láthatóan, de még mindig borzalmasan, az arcába lihegett, kövér nyálcseppek fröcsköltek az állára és a nyakára − és a torkához nyomta a pofáját, szőrzete csiklandozta az orrlyukait, a bűz óriási volt, és...
Egy utolsó gondolat suhant át az agyán: talán jó lett volna még egyszer utoljára lefeküdni az öreg Dorisszal, de még jobb, hogy nem hívta át ma este.
Negyven évvel ezelőtt az első áldozat egyedül vadászott az erdőben. Gyorsan meghalt, és a testét soha nem találták meg: a vadállatok széttépték a csontjait, a húsán pedig férgek, dögevők és a rothadás dolgoztak... valahogy a földből született és a földbe került. Negyven évvel korábban... Itt volt az ideje egy új ciklusnak. A körforgás ismét beindult. A gyilkosságok megkezdődtek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése