- Egy Sigourney Weaver és egy Will Smith. - Liz Ortego két nagy hamburgert tett az asztalra: az egyik avokádóval és salátával, a másik erős pirospaprikával és sajttal.
Aztán várt. Az asztalnál lévő vendégek minden tekintetben turisták voltak. És minden turista, aki belépett a Crashdown kávézóba, csak egy kérdést akart feltenni... Roswell-i incidens.
- Szóval a családja innen származik? - kérdezte a srác a Lost in space pólóban. A vele szemben levő szőke kinyitotta a rongyos füzetet, és Lizre meredt.
- Aha. - mondta Liz. - Dédapám örökölt egy tanyát a városon kívül. És azóta is itt lakunk, Roswell-ben.
A nő levette a tolla kupakját. A férfi megköszörülte a torkát. ˝Na, kezdődik˝ - gondolta Liz.
- Szóval, valamelyik rokonod mesélt már neked történeteket az ufó -lezuhanásról? - kérdezte a srác. Ez a kettő határozottan őrült volt. ˝Lefogadom, hogy meg van az összes X-akták epizód.˝ - gondolta Liz.
- Nos - habozott Liz -, azt hiszem, tudok mutatni valamit.
Elővett a zsebéből egy ütött -kopott fekete -fehér fényképet, és szépen letette eléjük.
- Nagyanyám egyik barátja készítette ezt a fényképet a baleset helyszínén, mielőtt a kormány megtisztította volna a területet.
Mindkét turista a homályos fénykép fölé hajolt, és alaposan tanulmányozni kezdte.
- Nem semmi. - motyogta a nő. - Nem semmi.
- Ez valóban hasonlít egy űrlényre a boncolásos videóból! - kiáltott fel a srác. Ennek is túlságosan nagy a feje, és szőrtelen kis teste van. Ezt fel kellene tennem a Roswell-i - események webhelyemre. - Lehajolt a táskája után.
- Akkor a hétvégéig meg fognak halni. - Liz elvette a fotót. - Több mint ötven év telt el a baleset óta, de ez nem jelenti azt, hogy a belügy szeretné, ha kiderülne az igazság. Még mindig szükségük van arra, hogy mindenki elhiggye az időjárási léggömbről szóló fedő történetet. - magyarázta.
Idegesen körülnézett a kávézóban, hogy megbizonyosodjon arról, hogy az apja nem hallja. Ha apa hallaná, ahogy elmeséli ezt a történetet, letépte volna Liz fejét, és reggeli helyett megette volna.
- Ezt nem kellett volna megmutatnom. Csak felejtsék el, rendben? Maguk nem láttak semmit. - Liz visszasietett a pult mögé.
Maria De Luca a fejét rázta, amitől a szőke fürtök lobogtak az arca körül.
- Szörnyű vagy.
- Hé, ha hazaérnek, remek történetet tudnak mesélni. És jó borravaló adnak - felelte Liz.
Maria sóhajtott:
- Te és a borravalóid! Ilyen pénzéhes pincérnőt még nem láttam.
Liz vállat vont.
-Tudod, mit gondolok erről. A lehető legtöbb pénzre van szükségem, mert ...
-Ha majd, leérettségizel, jön az "adios" és "asta laVista, bébi!" - szakította félbe Maria. - Tudom, tudom: nem fogod olyan helyen tölteni az életed, ahol csak két filmet adnak egy boldogtalan filmklubban. Nos, táncolj még egy tízesért és meséld el a tizenhármas csapdát az ufókkal kapcsolatba a turistáknak!
Liz elmosolyodott. Az ő legjobb barátnője, majdnem tökéletesen leírta őt.
- Úgy látszik, sokat beszélek erről, igaz?
Maria fogott egy mosogatórongyot, és elkezdte törölgetni a pultot.
- Csak napi tíz alkalommal, már ötödik óta - viccelt.
- Ha nem vigyázna rám állandóan ötezer rokon – mondta Liz –, talán néha tudnék szórakozni.
Felsóhajtott, és olyan életet képzelt el, ahol nem kell aggódnia tettei miatt, ami miatt egy nagy, szerető család aggódhat a jövője miatt. Liz volt az első lány a családban, aki főiskolára járt, és a család meg akart győződni arról, hogy ő nem téved el és ne bukik el, mint nővére Rose.
Liz aprópénzt vett elő a zsebéből, és a pultra tette.
- Hú, - tört ki Maria - jó tipp. Talán nekem is fényképet kellene készítenem egy olyan babáról, amely túlexponált a napon?
Összeráncolta az orrát.
– Bár nem vagyok benne biztos, hogy nevetés nélkül mondhatom: „Akkor még a hét vége előtt meghalsz.˝
-Csak gyakorolj a tükör előtt. Én ezt tettem – mondta neki Liz.
- Túl sok gyakorlást igényel. – panaszkodott Maria. -Mindig mindenki megérzi, ha hazudok. A tízéves bátyám jobban hazudik, mint én. A pasas, akivel anyám találkozgat, soha nem hiszi el, ha azt mondom, mennyire örülök a találkozásnak.
Liz felhorkant. - Meglepődtem.
Kinyitotta a pénztárgépet, és az aprópénzt bankjegyekre cserélte. További harminchárom dollárt az Asta la Vista Alapítványnak. Pontosabban harminchárom dollár és hetvenhárom cent.
A Close Encounters első dallamai, [1] amikor a kávézó ajtaja kinyílt. Max Evans, magas, szőke, átható kék szemű, és Michael Guerin, sötét és komoly, az étterem hátsó részében lévő sarokasztalhoz sétált. Mindketten Lizzel és Mariával jártak középiskolába.
– Természetesen a te részlegedben ültek – morogta Maria.
Liznek és Marianak hat repülő csészealj asztala volt. A barátok függőlegesen kettéosztották az éttermet, így mindegyik kapott egy-két asztalt az ablak mellett – azok voltak a legnépszerűbbek.
-Kapsz turistákat és kedves srácokat, nekem pedig a két férfi jut. - folytatta Maria az ajtó melletti asztal felé biccentve. - Nagy veszekedésben vannak. Csak ráncolják a homlokukat, amint túl közel érek.
Liz az asztalnál lévő két férfira pillantott. Az egyik nagy volt és húsos, a másik kicsi, de izmos. Az asztal fölé hajoltak, és feszülten beszélgettek. Nem hallotta, miről beszélnek, de mindketten dühösnek tűntek.
- Ha végeztél azokkal a srácokkal, elviheted Maxot és Michaelt – javasolta Liz.
Maria, hunyorogva nézett rá.
-Nos, mi is a gond?
Liz átkarolta a vállát.
-Te vagy a legjobb barátom. Nem tehetek valami jót neked csak szívjóságából?
-Nem. - Maria ledobta Liz kezét a válláról. -Megismétlem: mi a gond?
– Semmi – ragaszkodott tovább Liz. -Csak nem bánnám, ha tarthatnék egy kis szünetet a tesztoszteron túltengéses emberektől.
Maria felvonta a szemöldökét.
-Fordítsd le kérlek!
– A srácok miatt. – magyarázta Liz. - Annyira elegem van a... férfiasságukból.
- Nem minden srác olyan, mint Kyle Valenti, tudod. – mondta neki Maria. - Válaszd Alexet. Ő menő.
Alex Maines határozottan menő volt. Liz nem tudta elhinni, hogy ő és Maria csak egy éve barátok vele. Úgy tűnt, az örökkévalóság óta ismerte.
-Igazad van. Alex a legjobb. De ő nem számít.
Maria a homlokát ráncolta.
- Miért?
– Mert Alex az – vonta meg a vállát Liz. - Ő nem az a fajta srác. Mint Kyle. Látnod kellett volna Kyle-t ma iskola után; nem akarja elfogadni, hogy többé nem találkozom vele. Valójában letérdelt, és lógó nyelvvel követett a folyosón, és könyörgött, hogy menjek vissza hozzá. Minden barátja nézte és nevetett, mint egy idióta... de ők azok.
Emiatt Liz bánta, hogy nem tud karatézni. Adni tudjon okot a barátainak, hogy igazán nevethessenek.
-Olyan romantikus. És ez az édes cselekedet nem győzött meg, hogy újra randevúz vele? -Maria hangja szárnyalt a hamis csodálkozástól.
- Ó, dehogyis. Még nem fogok randizni senkivel – jelentette be Liz. - Otthon fogok ülni, könnyes drámákat nézve, habfürdőt véve, és a kedvenc elnyűtt nadrágomban fogok a lakásban sétálgatni.
Liz alig várta. Őszintén szólva a legtöbb srác, akivel randevúzott - nem mintha sokan lettek volna - nem voltak olyan vesztesek, mint Kyle Valenti. Kyle azt hitte, Liz leül mellé a kanapéra, és nézi, ahogy a Nintendóval játszik. Még csak meg sem kérte, hogy játsszon vele!
De más srácokban csak érzett valamennyi hasonlóságot.
- Nyomorult életem van - motyogta Liz. -Csak időre van szükségem, hogy egyedül legyek, egyedül önmagammal.
– Nos, keverhetek neked néhány kiváló gyógynövényes fürdőolajat – javasolta Maria. - De ha abbahagyod a randizást, az Ulysses F. Olsen High-ban, sok szerencsétlen fiú lesz.
-Például ki? - kérdezte Liz.
Maria az asztalra nézett, ahol Max és Michael ültek.
– Max Evans – mondta.
-Max? – ismételte Liz. -Ő a barátom és ilyen értelemben nem érdeklődik irántam.
- Ó, gyerünk - mondta Maria. -Hogy nem érdekled? Úgy nézel ki, mint egy spanyol hercegnő vagy valami hasonló, a hosszú fekete hajaddal és csodálatos arccsontjaiddal. A bőrödről nem is beszélve. Tudod egyáltalán, hogy mit jelent a "pattanás" szó? Ráadásul okos vagy és ...
Liz felemelte a kezét:
- Állj le!
Maria volt a leghűségesebb ember, akit Liz ismert. Mindig ki tudott állni a barátaiért, bármi történjék is. Liz és Maria pedig második osztály óta barátok voltak, amikor egy baleset összehozta őket.
– Oké, abbahagyom – válaszolta Maria. - De hidd el, Max Evanst nem csak érdekled. Feltételezem, hogy a mellkasára van tetoválva: "Liz Orteko tulajdona". Max...
- Szia Michael! – mondta Liz hangosan, ahogy a pulthoz közeledett. Remélte, hogy nem hallott semmit a beszélgetésükből.
-Sziasztok. -Michael beletúrt ujjaival koromfekete hajába, amitől még kócosabb lett. - Azt akartam kérdezni, hogy nincs e megüresedés, ahol megpróbálhatnék elhelyezkedni.
Liz nehezen tudta elképzelni, hogy Michael egy kávézóban dolgozik, asztalokat takarít, és aprópénzt ad vissza. Túl gyakorlatiasnak tűnt számára. Inkább képzelte el, tengerész katonának. Michael mindig nevetett az ilyen dolgokon, de egyértelműen volt most benne valami, ami miatt Liz egy köteg kérdőívet húzott elő a pult alól.
- Jelenleg nincs szabad helyünk. De beszélek apámmal, és amint megüresedik egy hely, felhív.
- Ó, azt hiszem, hamarosan felfog szabadulni egy állás – válaszolta Michael komoly hangon. - Hacsak apád nem szereti, ha a pincérnők pletykálnak ahelyett, hogy kiszolgálnák az asztalokat. - Kacsintott.
Maria rádobott egy konyharuhát. Michael nevetett.
- Megyek - mondta Maria. Elővett két menüt, és követte Michaelt az asztalhoz.
Liz Maxre pillantott, és meglátta ragyogó kék szemét. Olyan szokatlan árnyalatúak voltak, különösek és gyönyörűek – nem olyanok, mint az ég vagy az óceán.
Max egy pillanatig állta Liz pillantását, majd elfordult.
Maria téved Maxszal kapcsolatban... vagy igaza van? Liz harmadik osztálya óta ismerte. Tizedik osztálya óta a laboratóriumi partnere volt. De az iskolán kívül soha nem töltöttek együtt időt. Liz pedig nem vette észre azokat a jeleket, amelyek megmutatták neki, hogy Max több akar lenni, mint egy barát.
Liz fogta a legközelebbi szalvétatartót, és újratöltötte. Milyen érzés találkozni Max-szel? Ő nem az ő típusa. Csendes és olyan, mint egy magányos farkas.
Nem úgy látta a világot, mint a legtöbb ember, hanem olyan dolgokat mondott, amitől Liz megdermedt és elgondolkodott: például hogyan klónoztak a tudósok Skóciában egy birkát. Sokan azon töprengtek, hogy kinek a társait látnák szívesen: tudósokat, sportolókat vagy filmsztárokat. De Maxet jobban érdekelte, hogy lehet-e klónozni egy lelket és ha nem, ez mit jelent.
A Max -el töltött idő biztosan nem lehetett unalmas.
Liz letörölt egy csepp tejet a pultról, és egy milliméterrel elmozdította az üveg ketchupot, hogy az egy szintben legyen a mustáros üveggel. Aztán lopva ismét Maxre pillantott. Senki sem nevezhette ezt a fickót hétköznapinak. Ha az Ulysses F. Olsen High-nak saját naptárja lenne, Max benne lenne. Magas, szőke, szélfújta haja, ezekkel a kék színű szemekkel… Liz érezte, hogy elpirul. Furcsa volt Maxre gondolni ilyen formában. Legtöbbször elfelejtette, hogy olyan gyönyörű. Max csak Max, ő nem tudta...
-Nem holnap kell pénz, hanem most azonnal!
Dühös hang szakította félbe Liz gondolatmenetét. Felemelte a fejét: a kávézó összes vendége azokat a férfiakat nézte az ajtó melletti asztalnál. A nagydarab férfi ökölbe szorította és kiengedte a kezét, és dühösen nézett az izmos srácra. “Jobb lenne, ha elmennék, és felhívnám apámat az irodából" - gondolta. ˝A veszekedés, kezd elfajulni.˝
Liz a személyzeti ajtóhoz fordult.
-Fegyvere van! – kiáltott fel Maria.
Liz az asztalokhoz fordult. A szíve majd kiszakította a bordáit.
˝Nem, ó, nem!˝- csak erre tudott gondolni
Az izmos férfi pisztollyal célzott a nagyfejű beszélgetőtársára.
- Nem kell a pénzed, ha meghalsz. – mondta. Az ő hangja nyugodtan és hidegen hangzott.
Kattanás.
Az izmos fickó meghúzta a ravaszt.
Liz el akart menekülni, segítséget hívni, de lebénult.
A szája nem volt hajlandó kinyílni, a lába pedig nem mozdult.
Az elhízott férfi felüvöltött a dühtől, és átvetette magát az asztalon az izmos fickó felé.
Dobhártyaszaggató robbanás rázta meg a teret.
Lizt meglőtték. A háta mögött nekiütközött a falnak, és lecsúszott a padlóra.
Érezte, hogy valami meleg és nedvesség jön ki belőle, hasán átázott az egyenruhája.
- Sok a vér! - hallotta Liz Mary sikoltását.
De mintha messziről hallottam volna.
Nagyon messze ...
Max felugrott a helyéről, de Michael azonnal megragadta a karját és visszahúzta.
-Engedj el! - kiáltotta Max. - Lehet, hogy Liz haldoklik. Mit csinálsz?
-Nem, te mit csinálsz? -Michael erősebben szorította. -Meg akarod gyógyítani az étterem közepén? Talán azonnal küldjünk meghívót a kormánynak: ˝Sziasztok, itt vagyunk, miért nem jössztök értünk?˝
Michaelnek igaza volt. Liz gyógyítása sok figyelmet fog kapni. De ha hagyja meghalni, tudván, hogy megmentheti...
Ez nem opció.
- Kész vagyok vállalni a kockázatot. – mondta Michaelnek.
-Te készen állsz a kockázatvállalásra. De mi van velem? Mit szól ehhez Isabelle?
Max az asztalra meredt. Nem válaszolt. Nem tudott válaszolni. Kockára tenné az életét Lizért. De hogyan veszélyeztethetné a nővére és a legjobb barátja életét?
-Ha a kormánynak van bizonyítéka arra, hogy valamelyikünk létezik, rá fognak jönni, hogy vannak mások is. És addig nem hagyják abba a keresést míg mindannyiunkat meg nem találják. – folytatta Michael.
-Nem tudom elállítani a vérzést! - kiáltotta Maria hátulról, a polcoktól.
Max szíve a torkában dobogott. Liz haldoklott. Talpra ugrott.
- Majd kitalálok valamit. Ígérem – mondta gyorsan.
Mielőtt Michael megállíthatta volna, Max a pulthoz rohant, és átugrotta gond nélkül. Fájdalom töltötte el a szívét, ahogy ránézett Lizre. Maria vastag törülközőt nyomott Liz gyomrára, de semmit sem tudott tenni, hogy elállítsa a kiáramló vért a lőtt sebből. Max hallotta, hogy Liz apja a konyhai telefonon beszél, a mentősökkel, hogy elmondja a címet. ˝El fognak késni˝, gondolta Max. Ő tudta. Látta.
A virág színű aura glóriája, amely Lizet körülvette, általában meleg volt, gazdag borostyán színű, amivel Max be akarta burkolni magát. De most az az aura kifakult, piszkosbarna lett, és minden másodperccel még sötétebbé vált. Az életerő kiszivárog belőle.
Minden ember auráját különleges. Olyan egyedi, mint az ujjlenyomatok. De az egyetlen alkalom, amikor fekete lesz, az egy pillanattal a halála előtt van.
Max félrelökte Mariát, próbálta figyelmen kívül hagyni a reszkető félelmet, amely végigfutott a testén. Meg akarta vigasztalni, de nem vesztegethetett egy percet sem. Letérdelt Liz mellé, és a sebére tette a kezét. Itt az ujjai a vértől csúszós lettek.
“Szeretem” - robbant a fejében egy gondolat. Ez az igazság ő még maga előtt is titkolta. Beleszeretni egy emberbe, nem a legokosabb megoldás, és természetesen nem is biztonságos. De nem tehetett semmit.
Szereti Lizt, és nem hagyja meghalni.
-Engedj oda! - hallotta Liz apját sikoltozni a háta mögött. – Engedd, hogy megnézzem őt!
Max nem mozdult, nem válaszolt. Összpontosítania kellett Lizre. Most csak ez számított.
Lehunyta a szemét, és mélyen és egyenletesen lélegezni kezdett, hogy megnyugodjon.
“Gondolj Lizre” -, mondta magában. Gondolj bármre róla.
A haja mindig jázmin illatú volt. Mindig a bal arcán egy gödröcske jelent meg, amikor elmosolyodott. Ahogy szerette mesélni a buta vicceket az idegenekről. Ahogy koncentrálva hallgatta, amikor beszélgetett vele.
Majdnem sikerült. Úgy tűnt, felvette vele a kapcsolatot. Csak még közelebb...
– Mindjárt megérkezik a mentő – motyogta Michael mögötte.
Max vett még egy mély levegőt.
Képek villantak a fejében, és olyan gyorsan hullámzottak, hogy Max alig bírta felfogni őket, azonnal megjelent a következő. Plüss kutya, rágott füllel. Kémiai készlet gyerekeknek. "Varázsló úr". Szőke hajú kislány babával a karjában. A rohanó autó. Liz körülbelül öt évesen egy rózsaszín ruhában, amely muffin mintás. Valentin-kártya. Ugródeszka egy nagy medencéhez. Max arca.
És bejutott. Felvettem a kapcsolatot.
Érezte, ahogy a vér kiáramlik Liz testéből, mintha az övé lenne, a sajátja. Érezte a leheletét a tüdejében. Hallotta a hangját, szívdobogását a fülében.
“Először a golyó” - mondta magában Max. Liz testére összpontosított. A lyukra a testén. Igen, ott van. Megérezte a golyó pontos helyét.
Megtalálta. Acél molekulák.
Megfogta, és azok darabokra málottak. A golyó szétesett mikroszkopikus részecskékre. Most ártalmatlanok voltak és felszívódtak Liz vérkeringésében.
- Jön a mentő – hallotta Max Michael szavait.
De a hangja olyan távolinak tűnt.
Max Liz szomatikus sejtjeire összpontosított: testének sejtjeire, has, izmok, inak és bőr.
És ahelyett, hogy kezével nyomta volna, elméjével szorított össze őket, és erőltette a sejteket, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz, meggyógyítva őt.
Max érezte, hogy egy kéz a vállára esik, és megrázta.
- Meg kell szakítanod a kapcsolatot. Most – parancsolta Michael. -Az emberek a mentőből már a bejáratnál vannak.
Max pedig otthagyta. Újra szétváltak. Megint egyedül volt. Hideghullám söpört végig rajta, és megborzongott.
Max lassan felemelte a kezét, és Liz gyomrára nézett. A vére alatt a bőr ép és tökéletesen sima volt. Megkönnyebbülve sóhajtott fel.
Liz kinyitotta a szemét, és ránézett.
-Én, te...
– Később mindent elmagyarázok – suttogta Max. - És most szükségem van a segítségedre.
Elővett a pultról egy üveg ketchupot, és a földön összetörte. Majd az üveg megmaradt tartalmát rá kente Liz véres hasára.
– Eltörted az üveget, amikor elestél – mondta neki Max. - Oké, Liz. Eltörted az üveget, amikor elestél, ennyi.
Két fehér ruhás mentős sietett a pult mögé. Max visszalépett. Liz megértette, mit kért tőle?
A lány megpróbált felülni.
– Jól vagyok – mondta. A hangja rekedt volt.
-Amikor meghallottam a lövést, felugrottam. Aztán elestem. Én ... én összetörtem egy üveg ketchupot és magamra öntöttem.
Felemelte a törött üveget, hogy mindenki lássa. Aztán Liz egyenesen Maxre nézett. Barna szeme tele volt érzelmekkel.
Érezte, hogy a lélegzete eláll a mellkasában.
– Jól vagyok – ismételte meg.
(1)«Harmadik típusú találkozások» – Steven Spilberg filmjének a főcimdala.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése